Gitárosnak hívták. Mindenki csak így ismerte ezt a jószívű, lendületes, vékonydongájú srácot. Még itt, a poklok poklában, a háború közepén is ez volt a neve, hiszen bőven rászolgált. Mikor úgy döntött, hogy katonának áll, akkor is magával vitte édesapja gitárját. Még mikor oda vezényelték abba a világvégi dzsungelbe, akkor is ragaszkodott ahhoz, hogy nála lehessen. Felettesei csak azért engedték meg ezt, hogy zenéjével alkalomadtán lelket öntsön elcsüggedt bajtársaiba.
Ő pedig azért hurcolta magával mindenhová a megvénhedt hangszert, mert emlékezni akart. Emlékezni régen meghalt édesapjára, a teraszon töltött órákra, mikor kisfiúként ámulva nézte, ahogyan apja játszott. Emlékezni akart édesanyja szelíd és bölcs szavaira is, és arra a bizonyos napra és indulatra, mikor mindent hátrahagyott. Anyukája sokat beszélt neki Istenről, és az Ő határtalan szeretetéről, ám mikor Szájmon apja meghalt, a kamasz fiú fellázadt a sokat emlegetett, szerető Isten ellen:
– Ha ez az Isten megengedte, hogy elveszítsem az apámat, akkor vegye el az én életemet is! Katonának állok, és jelentkezem a háborús zónákba szolgálatra. Ha nem halok meg a bevetésekben, elhiszem, hogy létezik Isten! Ha odalesz az életem, nem fogom bánni.
A fiú valósággal rajongott édesapjáért, elvesztése mély keserűséggel töltötte meg szívét. Ezért indult útnak, és került ide, a halálzónába, ahol már annyi bajtársát elveszítette. Bár arca valahogy mindig vidámnak tűnt, de valójában sóvárogta a napot, mikor végre az ő életét oltja ki egy puskagolyó, vagy egy gránátszilánk. Azon a napon végre megszűnne a szíve fájdalma!
Az esti félhomály egyre nagyobb súllyal nehezedett a sűrű erdőre. A fák, bokrok egyre inkább félelmetes árnyakká kezdtek válni, ahogy az éltető fény percről percre halványult. Ám a harcedzett bakák ügyet sem vetettek a vészjósló változásra, hisz számukra ez csak két dolgot jelentett: még több figyelmet az éjszaka hangjaira, és az őrségváltást. Mondani sem kellett, mert mindenki tudta, hogy ma a két elválaszthatatlan barát, Gitáros és Száncsó indulnak az északi őrhelyre, Rod és Punk pedig a délibe. Erről a két helyről tökéletesen be lehetett látni a rögtönzött kis tábor környékét. A gitár persze most is oda volt szíjazva a férfi hátára. Kezében géppuskával, útnak indult barátjával. Eszébe sem jutott a hangszert megpengetni, hisz ez felkeltette volna a rejtőzködő ellenség figyelmét! Csak egy kis zenélés is sokak életébe kerülne. Csak vitte magával, hogy vele legyen.
Azt mindenki tudta, hogy Gitárosban a végsőkig meg lehet bízni. Gyakran hallották ugyanis tőle azt a mondatot, amit ő is úgy hallott az édesanyjától, és ami állítólag a Bibliából volt: „Az az igazi barát, aki az életét is képes odaadni a barátaiért.” Bár a férfi mindig hozzátette, hogy ez Jézus áldozatára vonatkozik, de mégis mindenki tudta róla, hogy ő is gondolkodás nélkül, bármikor odaadná az életét bármelyikükért. Időnként bajtársai azt vélték sejteni, mintha az elszánt katona egyenesen menekülne az élet elől. De nem firtatták ezt, inkább csak örültek neki, hogy abszolút megbízható volt.
Barátja, Száncsó is jól tudta ezt, és ennek tudatában indult vele őrségbe. Elhagyták hát a tábor nyújtotta biztonságot. Ahogy masíroztak előre, egyre inkább magukra voltak utalva. Mindössze száz métert haladhattak a sűrűben, mikor egy fémes kattanást, majd tompa puffanást hallva, Gitáros egy hirtelen mozdulattal a barátjára vetette magát. A várt robbanás be is következett. A pillanat törtrésze alatt halált osztó, gyilkos fémszilánkok süvítettek mindenfelé. Aztán ágak reccsenése, idegen szavak, s talán távolról géppuskák zakatolása hallatszott. De ezt a férfi már nem hallotta. Nála csend volt, néma csend, s ő valahol messze járt, nagyon messze.
Mikor végre kinyitotta szemeit, minden fehér volt. Legelőször azt gondolta, hogy a Mennyben van, ám az átható fertőtlenítő szag tudatta vele, hogy ez bizony egy kórház. Legnagyobb megdöbbenésére édesanyja állt az ágya mellett. Mivel kicsiny szülőfalujának a közelében sincs kórház, biztosan sokat kellett utaznia, hogy itt lehessen. Ha pedig ez valóban így van, akkor bizonyára valami igen nagy baj van. – gondolta magában.
– Mi a baj, anya? – kérdezte annak könnyes szemeit látván.
– Semmi, kisfiam, csak örülök, hogy felébredtél!
– Miért, hol vagyok? Mi történt?
– Hát nem is tudod? – kérdezte, majd fia kérdő tekintetét látva folytatta. Óriási csoda történt, Szájmon! Óriási csoda! Mindenki ezt mondja, aki csak tudomást szerzett róla. Egy kézigránát robbant fel közvetlenül melletted, amikor rávetetted magad a barátodra.
– „Az az igazi barát, aki az életét is képes odaadni a barátaiért.” – kezdte az ismert mondatot a férfi, miközben édesanyja is bekapcsolódott, mosolyra húzva szája szélét.
– Igen, kisfiam. Nagyon büszke vagyok rád, és mindenki az!
– Száncsóóó! Ő hogy van, mi történt vele?
– Jól van, ne aggódj! Néhány karcolással megúszta, már vissza is ment a szolgálatba. Azt mondta, meg fog keresni téged.
– És a gitárom? – kérdezte tágranyílt, nagy szemekkel a férfi.
– Sajnos az teljesen tönkrement a robbanásban, de sokkal nagyobb baj, hogy a jobb lábfejed is.
Szájmont, az egykori Gitárost, súlyos, kegyetlen csapásként érték ezek a szavak. Nem tudott mit mondani. Napokig, hetekig, hónapokig nem tudta feldolgozni a veszteséget. Látva, hogy egy műlábfejjel bicegve, mennyire lehetetlen állást találnia, gyakran elgondolkodott rajta, hogy a lábfejét, vagy a gitárt sajnálja-e jobban. Eleinte még édesapja elvesztett örökségét bánta jobban, de később… már maga sem tudta. Úgy érezte, kár volt Istennel dacolnia, és kár volt kihívást intéznie felé. Ám mikor ezen gondolkodott, mindig oda lyukadt ki, hogy végülis sokak szerint a Mindenható mentette meg az életét. Bárhogyan is történt, állás és pénz híján az utcára került. Koldulással próbált némi betevőhöz jutni. Tudta, hogy Isten így, meg csoda úgy, de ő hamarosan feladja a túlélésért folytatott harcát. Ha legalább a gitárja meglenne, játszani tudna itt, az utca kövén! Neki is jól jönne, pénzt is kereshetne vele. De nincs! Semmije sincs, csak az a rongyos, megtépázott élete.
Egyik este végül, elkeseredésében, imádkozni kezdett:
– Isten! Tudom, hogy eddig mindig a saját fejem után mentem, és téged okoltalak apám elvesztéséért. Te mégis megmentetted az életemet… legalábbis azt mondják. Még meg sem köszöntem neked. Szóval… sajnálok mindent. Ne haragudj! Bocsáss meg nekem mindenért, és köszönöm, hogy megmentettél. Anyu azt mondja, hogy még biztosan terved van velem. Ha így van, akkor itt vagyok. Legyen meg a te akaratod az életemben! Én azt sem bánom, ha magadhoz szólítasz, csak legyen már vége ennek az egésznek!
Az utca köve irtó hideg volt ezen az októberi estén, akárcsak a férfi szíve. De most valahogy… ez után az imádság után, mintha odabent a lelkében, meggyújtottak volna egy tüzet. Ugyanazt a lendületet kezdte érezni magában, mint ami gyermekkora óta benne volt, de a baleset után tovaszállt. Arcára visszatért a mosoly, pedig a körülményei semmivel sem lettek jobbak. Ha lett volna pénze, most felhívta volna édesanyját, mert biztosra tudta, hogy amikor csak teheti, mindig imádkozik érte. Ezzel a titokzatos mosollyal arcán szenderült mély álomba.
Reggel egy ismerősnek tűnő arc ébresztette. Egy hosszú, sötét hajú, izmos férfi állt meg előtte, és így szólt:
– Gitáros???
Szájmon szemeibe könnyek gyűltek, miközben válaszolni készült:
– Már rég nem hívott így senki – majd kezeit széttárva folytatta – hisz nincs is gitárom?!
– Deee, te vagy az! – lépett hozzá a férfi, és szorosan átöltelte őt.
– Száncsó, drága barátom, megismertelek ám…
A két férfi egyáltalán nem törődött vele, mit szólnak a járókelők az utca forgatagában. Szinte egyszerre ölelték át egymást. Szemeik könnyben úsztak.
– Megmentettél, Gitáros! Emlékszel? Megmentettél! Megfogadtam, ha addig élek is, de megkereslek, és megköszönöm neked! Te tanítottad meg nekem: „Az az igazi barát, aki az életét is képes odaadni a barátaiért.”
– Ez Jézus volt. – mondta mosolyogva Szájmon.
– Igen, tudom. De azért te is! Amikor rám ugrottál ott a halálzónában, meg is halhattál volna. Tudom, mit jelent ez a mondat. Jól megjegyeztem, barátom! Amint meghallottam, hogy az utcán élsz, összeszorult a szívem. Jó ideje kerestelek már, mert valami fontosat hoztam neked! – azzal hirtelen elszaladt, s kis idő múlva egy gitárral, s egy táskával a kezében tért vissza.
– Ez a tiéd. Egy ideje már a kocsimban hordom. Tudom én, ez nem az eredeti gitárod, de neked vettem, hogy soha ne felejts el engem. Szájmon arca egyszeriben felragyogott, szíve majd kiugrott a helyéről! Úgy érezte, olyan energiák szabadulnak most fel benne, hogy bármire képes lenne. Bármire képes! Az emberek csak jöttek-mentek körülöttük. Nekik talán ugyanolyan volt ez a nap, mint a többi, de Gitárosnak éppen ma változott meg teljesen az élete. Egyszeriben megértette, hogy ő erre született! Akármilyen is a lába, akárhol lakik is éppen, neki ezt kell csinálnia. Az a küldetése, hogy gitározzon.
Megcsodálta a gyönyörű, új hangszert, s miközben barátjának hálálkodott, azonnal elkezdte azt felhangolni. Egykori bajtársa elégedett mosollyan figyelte minden egyes mozdulatát. Miután a hangolással végzett, rögtön pengetni kezdte. Érezte, hogy egy új dal jön fel a szívéből. Csak dúdolt, behunyta szemét, és az ég felé fordította arcát. Csak pengette, pengette új gitárját, és dúdolt. Néha egy-egy mondatot is énekelt, valami csodáról, meg egy különleges útról, és egy hatalmas Istenről. Azt érezte, teljesen mindegy, hol van most, mert a szíve végre hazatalált. Végre szabadon szárnyalhatott! Közben még csak észre sem vette, hogy egyre több járókelő állt meg a rohanásban, csak hogy hallgassa őt.
Ha szeretnél még több tanulságos, megható történetet, akkor kattints ide, vagy ide!
